Szabó Magda - Mózes egy, huszonkettő

A főiskolai szakdolgozatomat a történelmi traumák generációs hatásairól szerettem volna írni. Nem találtam hozzá az égvilágon semmit, se tanárt, sajnos elég kitartást & állhatatosságot, de irodalmat sem. Akkor még nem olvastam sokat a kötelezőkön kívül. Ha akkor tudom, hogy ez a könyv létezik, akkor biztos nem adom fel mielőtt még elkezdtem volna. 

Más korosztályoknak minden jár, egyiknek ez, másiknak az, csak a mienknek semmi, mert mi vagyunk a fiatalok, és előttünk a jövendő. A véneket tisztelni és kímélet illeti, mert munkájuk beépült jelenünk alapjába, apánk-anyánk generációja - az öregek - annyit szenvedtek a Horthy-fasizmus, a második világháború meg a személyi kultusz idején, hogy azokat is megilleti minden jó, mi ráérünk, majd eljön a mi időnk is, egyelőre fogjuk be a szánkat, mert nekünk igazán mindenünk megvan. Nincs háború, minden állampolgárnak van cipője, hídon lehet átmenni a Dunán, nem muszáj átúszni, esetleg jégtáblákon ugrálni, kapható jegy nélkül kenyér, és ha éjjel csengetnek felesleges idegsokkot kapni, nem az ávó, és mindenkinek van vagy lehet állása. Ez csak elég. Néha azt hiszem, mindenkit felháborít, hogy nem szenvedtünk semmit vagy legalábbis nem eleget. Kihívó lehet egy generáció, amelyik nem nélkülözött, és amelyiket nem tizedeltek meg. Beszéltük Bartossal, hogy a vének és öregek számára alighanem a terror a normális állapot, mindegyik a legistenfélőbb és legistentelenebb is hisz abban, hogy az emberi léthez hozzátartozik a szenvedés, és a legteljesebb meggyőződéssel gondolja, hogy valami baj van vagy lesz velünk, mert megvan kezünk-lábunk, vagy nem ismertük Hitlert, vagy nem éltünk sem bombázásban, se börtönben, sem állástalanul. Gyanús nekik ez a nyugalmi idő, nem bírják kiböjtölni azt a szenvedést, ami majd minket vár, nyugtalanok, szeretnék legalább részleteiben előrehozni, s még külön apró és kicsinyes bajokat zúdítanak ránk, mert ez fogja véglegessé formálni karakterünket.

Szabó Magda örök érvényű kisregénye fájdalmas, mélyen megérintő írás a generációk közötti szakadékról, a történelmi traumák gyerekekre örökített hatásairól. Ennél azonban jóval több, mert nem csak a történelmi trauma tehet mérgezővé egy szülőt. Így nemcsak az ismerhet magára, akinek a nagyszülei, szülei a történelem alatt roppantak össze (és roppantották össze gyermekeiket is) hanem azok is, akik kénytelenek valamilyenekké válni a szeretetért és elfogadásért.

De azért jobban szeretném, ha szeretnél is, ingyen szeretnél, csak úgy, és nem kellene bebizonyítanom neked semmit se magamról, azon túl, amit úgyis tudsz, vagy magad is észrevettél, és nem volna muszáj naponta újra igazolnom magamat előtted; ha szeretnél, még tán úgy is, hogy valami sok okod sincsen rá.

A háború miatt elveszített fiatalság haragja, dühe, kiüresedettsége hogyan tevődik át a gyerekekre, akiknek megadatott a béke? Hogyan teszik a 'széttraumatuzált' szülők még a békeidőt is otthoni háborúvá a féltékenységük miatt? Hogyan keltenek bűntudatot a fiatalság jobb sorsa miatt? Így.

Csak szenvedés árán ismerhető-e meg az élet? S, ha mer boldog lenni a gyermek az azt jelenti-e, hogy hálátlan? Természetesen egyértelműnek tűnnek a válaszok, de az a helyzet, hogy akkor is és ma is érvényesek, mert ezek bekúsznak a bőrünk alá hetedíziglen.

Most a szomszédos háború árnyékában még inkább felerősödnek zsigeri szorongásaink az olvasás közben. Talán jobban megértjük, hogy miért függ a kabát indulásra készen a bejáratnál, miért nem bontható fel a befőtt csak ünnep és háború idején.

-Mit csinált, asszonyom, az esküvője előtti órában?

-Álltam egy létrán, uram, nagyon gondosan összefogtam a szoknyámat, hogy baj ne történjék a ruhámmal, és sorba beszaggattam a celofánt egy stelázsipolc befőttje tetején, hogy romlani kezdjenek, és meg szabadjon őket enni.

-És jó volt önnek, asszonyom, a létrán?

-Uram, nagyon jó!

Bátorítalak, hogy olvasd el. Egészen biztos, hogy nem fogod megbánni!