Nehezen találom a szavakat Paolo Cognetti - Nyolc hegy című csodájára. Ez a lágy, gyönyörűen megírt próza az év regénye volt nálam. (Igen, már előre ki merem jelenteni.) A pálca választja a varázslót, avagy a szöveg választja az embert. Engem ez a szöveg választott ki vagy beleolvastam magam a regénybe. Nem számít. Az számít, hogy teljesen elmerültem benne.
Számomra az önazonos döntésekről, utakról szólt. Hogy miben találsz boldogságot: a hegyen maradsz, ahol mindig is éltél vagy bejárod a nyolc hegyet és közben jössz rá ki is vagy valójában. Mi a jobb és boldogabb élet titka? Ha feszegeted a határokat, új helyzetekbe veted bele magad, városokat, hegyeket, tájakat, csodákat fedezel fel vagy élvezed a saját hegyedet, az élet egyszerűségét, a természetet a maga vadságában? A regény nem ad választ nekünk, magunknak kell megtalálnunk a sajátjainkat. A válaszokat azonban nem tudjuk megtalálni csak kellő önismeret után. S ehhez szükségünk van a családi minták, kapcsolataink átdolgozására. Ezt a regényt az apa-fiú kapcsolat és a férfi barátság regényeként szokták emlegetni. Az is. Emellett azért én a női/anyai mintát is kiemelném. Imádtam, hogy tudott önmaga lenni, tudta a saját útját járni még akkor is, ha ő nem a hegyen tette ezt. Nagylelkű, béketeremtő bölcs, családi 'tapasz' volt. Alakját elnyomja a mágikus természet, az erős férfi karakterek és kapcsolatok, de azért ott van mögöttük ez a szálakat láthatatlanul is mozgató nő!
