Szerettem volna írni nektek arról, hogy mennyire nagyszerű a Stoner.
Írni arról, hogy mennyi kérdés vetődött fel bennem, hogy mennyi önismereti hozadéka van a regénynek. Nem ment, mert ez a történet végtelenül egyszerű. Nincsenek nagy kérdések és nincsenek nagy válaszok sem.
Élet van. Hétköznapi, csendes, fájdalmas, boldog, keserű és édes.
Azt hiszem mindig eszembe fog jutni az a türelem és elfogadás, ami Stonerből árad,
amikor úgy érzem igazságtalan velem az élet;
amikor nem kapok elismerést;
amikor el akarnak ismerni, de nem kérek belőle;
amikor dolgozom tovább rendületlenül, pedig próbálnak kikezdeni;
amikor valamire nagyon vágyom, de nem lehet az enyém;
amikor szeretek, de nem szeretnek viszont;
amikor szeretek, de nem megélhető;
amikor rossz döntést hoztam és viselnem kell a következményeit;
amikor kiállok az elveim mellett a megalkulvás helyett;
amikor eljön az élet vége és magam mellé húzom a könyveimet...
